Bár sokaknak a testvéri kapcsolat civódást, bosszankodást és bizalomhiányt jelent, a mi esetünkben ez a fogalom teljesen más értelmet nyert. Amiről azt hittük, hogy egy megszokott, hivatalos testvérosztály-kirándulás lesz, egy örökké szóló barátsághoz vezetett. Sok év után a Békásmegyeri Veres Péter Gimnázium felkereste a Pedát, hogy a Covid miatt megszakadt testvérkapcsolatot idén újraélesszük közös kirándulások szervezésével.
Az erdélyi kirándulásra május első hetében került sor. Bár akadt néhány akadály a diáknapokkal való egybeesés révén, a nehézségek ellenére sikerült különleges és kerek programokat létrehozni. A magyar testvérosztály május 4-én, délután 7 órakor, a hosszú utat maguk mögött hagyva, fáradtan érkezett meg hozzánk. Minden diák családoknál volt elszállásolva, ezzel fokozva a testvériség érzését. Másnap iskola- és városbemutatóval készültünk. Megmutattuk nekik, hogy amit egyesek vidéki, esetleg nomád életmódnak gondoltak, az valójában egy szép, nyugodt kisvárosi élet. Aznap nemcsak a kisvárost volt lehetőségük megtekinteni, hanem „kis” Erdélyt is a szejkefürdői Orbán Balázs síremlékével és a Mini Erdély parkkal együtt. Szerdán, míg mi a Szigeti veszedelem cselekményét jártuk körül, a vendégeink a Medve-tóval tették ugyanezt, azt követően pedig betekintést nyerhettek Korond látványosságaiba, valamint Farkaslakán Tamási Áron emlékművét is megnézték. Csütörtökön közösen látogattunk a Békás-szoroshoz, a Gyilkos-tóhoz és a Csíksomlyói kegytemplomba, olyan látvánnyal gazdagodva, amelyet csak itt, Erdélyben lehet megtalálni. Erdélyi látogatásuk utolsó napján egészen délután 6-ig szabad program volt a fogadó családokkal és barátokkal. Ez idő alatt megtapasztaltuk, milyen a fenyédi medencevíz és chilis bab, milyen érzés Segesváron ragadni, és azt is, hogy a papanași mennyivel finomabb, ha olyanokkal esszük, akik jobbá teszik napjainkat. Az addigi délutánokkal ellentétben már nem szabad program volt péntek délután: iskolai pizsipartit tartottunk, ahol az esti focizás még jobban elnyúlt, mint a pizzánkon a sajt, az alvás viszont kevésbé. Végezetül szombat reggel búcsúztunk el egymástól. A magyarországi testvéreink nemcsak a sok emléket, de sajnos még a jó időjárást is magukkal vitték.
Osztályunk a tanév utolsó hetén utazott Budapestre. Tíz óra buszozás után felvettek minket a második szüleink, délután pedig volt lehetőségünk pihenni vagy épp fesztiválra menni. A hetünk vasárnap kezdődött az Országház látogatásával. Sokak számára új élmény volt, de akik már látták, azok is elámultak a sok részleten, amit esetleg az első egy-két látogatásuk alkalmával nem vettek észre. Hétfőn iskolanézőbe mentünk a Veres Péterbe, ezt pedig egy szentendrei mozizás és városnézés követte, ahol megismerhettük, milyen érzés egy olasz stílusú városban járkálni Magyarországon. Másnap Budapest belvárosának látványosságait jártuk körbe: Hősök tere, Városliget, Szent István-bazilika, Széchenyi Lánchíd és a Mátyás-templom. Az aznapi program volt talán a legszebb, viszont a legfárasztóbb is. Mindannyian éreztük a lábainkon, hogy Budapest azért egy kicsit nagyobb, mint a mi kis városunk. Utolsó napunkat sárkányevezéssel és közös szabadtéri programmal töltöttük. Átmentünk középkori viking módba, majd visszakulturálódásunk érdekében elmentünk a Magyar Zene Házába, ami úgy gondoljuk, az eddigi legérdekesebb múzeumlátogatásunk volt. Délutánonként nekünk is szabad tevékenység volt.
Nemcsak diáktestvéreinket ismertük meg jobban, hanem saját osztálytársainkat is. Új barátságok születtek, kimozdultunk a komfortzónánkból, megismertük egymás szokásait, láttunk olyan dolgokat és embereket, amilyenek itt, Udvarhelyen nincsenek. A képernyőidőnk és a galériatárhelyünk csökkent, ellenben a kedvünk nőtt. A búcsú nehéz volt, de az emlékek nem tűnnek el, és reméljük, hogy a testvéri kapcsolat sem.
Ilyés Zsuzsa, IX. B
